2. Fejezet

Asha Snow - Bridget

 - Apa, nem akarok suliba járni! - fakadok ki ismét. Tudom, hogy hiába: apám úgysem fog engedni az elhatározásából.

- Pedig fogsz – vonja meg a vállait. Az ajkamba harapok, és az ajtó felé indulok. Reggel hét van, a suli pedig kilenckor kezdődik. Görcsbe rándul a gyomrom, ha rágondolok. - Asha – szól utánam apa. Már majdnem be is csukom magam mögött az ajtót, így gyorsan bedugom a fejemet a résen, és ránézek.

- Igen? - A legduzzogósabb hangomat használom, hogy hallja, mennyire haragszom rá.

- Köszönj el édesanyádtól.

- Jó – vágom be az ajtót. Felrohanok a szobámba, és gyorsan nekilátok a külsőmnek. Úgy fél óra elég lesz, hogy elkészüljek. Aztán elindulunk, egy perc alatt búcsút veszek anyától, és még lesz időm bemenni a papához is. Szükségem lesz egy kis igazi támogatásra tőle, ha túl akarom élni az első napomat a gimiben.

Vintax, az Avoxom már kikészítette a ruhát, amit a stylistom választott ki a mai napra. Szuper... Összevonom a szemöldökeimet, és gyorsan magamra kapom a szürke, V nyakú inget, és a fekete csőnadrágot. Kicsit fura. Olyan szolid. Fordulok párat a tükröm előtt, aztán a hajamba tűzőm a gyöngyöket és a csatokat, felkapok egy pár kék és sárga karkötőt, felhúzom a szintén szürke, sárga-kék motívumokkal díszített sarut (amit eddig sosem láttam, gondolom új), és ismét szemrevételezem magam. Nem is rossz. Már csak a sminkem van hátra, és indulhatunk is. Szólnom kéne Belisnek, hogy kezdjen valamit az arcommal, de mióta elkezdett tanítani, azt hiszem, én is egész jól tudok sminkelni, és tudom, hogy Belis szeret sokáig aludni. A ruhát is tegnap választotta ki, szóval úgy döntök, most inkább nem zargatom. Leülök az asztalomhoz, kinyitom a hatalmas dobozt, amit tőle kaptam a tizenhatodik születésnapomra, és kiveszem a szemceruzát. Kihúzom a szemeimet feketével, a szempilláim sárga színt kapnak, kék rúzs, egy kis pirosító, és már kész is. Talán visszafogottabbnak kéne lennem, de nem tehetek róla, hogy nem érzem jól magam, ha nincs rajtam valami színes.

- Anya! - rohanok végig a hosszú folyosón. Anya az Elnöki Palotában dolgozik a papa mellett mint tanácsadó, és a Viadalok pénzügyi lebonyolításáért is ő a felelős. A két testőröm - akik mindenhová velem jönnek -, Mo és Bo alig tudnak utolérni, de nagyon nem érdekel. Nyolc óra van, ezért még azzal sem foglalkozom, hogy a táskám folyamatosan nekiütődik a combomnak. - Anya! - tolom be az ajtót. Anya az íróasztalánál ül, és éppen olvas valamit. Csak pink színű haja látszik ki a sok könyv és papír közül, de mikor meghallja a hangomat, azonnal rám néz.

- Asha! Szia, kincsem! - áll fel az asztaltól. Elég fáradtnak néz ki. Hiába, ilyenkor sok a dolga. Nemsokára megkezdődik a hetvenedik Éhezők Viadala.

- Szia, anya – ölelem magamhoz. - Mondtam már, hogy nem akarok suliba járni?

- Igen – nevet fel -, egy párszor. De figyelj rám. - Kibontakozunk az ölelésből, és két keze közé fogja az arcomat. - Az iskola nem rossz dolog. Ismerkedj, szerezz barátokat...

- De vannak barátaim! - szakítom félbe.

- Kicsodák? - vonja fel egyik szemöldökét.

- Hát... mondjuk Belis – vonom meg a vállamat.

- Belis a stílustanácsadód, azon kívül pedig egy felnőtt nő. Rajta kívül?

- Tökmindegy, hogy felnőtt-e, vagy nem. A barátom. - Muszáj erről beszélnem, mert több ismerőst sajnos nem tudok felmutatni. Rajta kívül még a nagyapámmal ápolok baráti viszonyt, de őt nem említhetem meg, mert elég nevetségesen hangzana.

- A saját korosztályodban – csókol homlokon anya. - Ott keress barátokat.

- Ki fognak utálni... - bámulom a földet.

- Miért utálnának ki? - kérdezi kedvesen.

- Mert én vagyok az elnök unokája...

Anya még egyszer megpuszil, felsóhajt, aztán az ajtó felé tol. - Akkor beszélj az elnökkel, unoka.

Ezt nem kell kétszer mondania. A nagyapámat a rózsakertjében találom, ahogy általában. Szeretem ezeket a hatalmas, illatos rózsákat. A papa mindig hord egyet a hajtókáján. Ha fiú lennék, én is mindig hordanék, de nem vagyok az, szóval erről ennyit.

Lassan lopakodom, mert háttal áll nekem. Mónak és Bónak meghagytam, hogy várjanak meg kint, így teljesen egyedül vagyok. Mikor oda érek a papa háta mögé, egy mozdulattal átölelem a nyakát.

- Szia! - vigyorodom el, ahogy megfordul.

- Milyen kellemes meglepetés – mosolyodik el, mihelyt meglát. - Bejöttél elköszönni?

- Muszáj volt – sóhajtok fel. - Apa nem tudja felfogni, hogy nem akarok iskolába járni.

- Apád csak jót akar neked. - Egy mozdulattal levág egy hófehér, illatos rózsafejet az egyik hatalmas bokorról, és a hajamba tűzi. - Azt akarja, hogy beilleszkedj.

- Mindenki ezt mondja – tapogatom meg a virág selymes szirmait.

- Akkor nincs igazuk? - mosolyodik el a nagyapám.

Felsóhajtok, és megvonom a vállamat. - Lehet, hogy igazuk van. De akkor sem akarok suliba menni.

- Ms. Snow, ideje indulni – hallom meg Mo mély hangját az ajtóból.

Gyorsan megölelem a papát, és magamba szívom a rózsa illatát.

- Sok sikert az első napodon – simogatja meg az arcomat, ahogy elenged.

- Köszi – húzom oldalra a számat. De nincs mese: indulnom kell. Egy perc alatt a kocsiban termünk, és már száguldunk is a gimnáziumba.  

1. Fejezet

Igrid Rich - Dartbiri

A telefonom könyörtelenül cseng. Egy idióta, magas hangon vinnyog valami olyasmit, hogy: Kelj fel, kedves Igrid! Gyerünk!

Ja, ez nem a telefonom. Ez anyám. Még rosszabb. Anyámat nem lehet kinyomni. Ezért feltápászkodom, és rekedtes hangon lekiabálok, hogy ébren vagyok.

Így viszont, már nem tudok visszaaludni. Meg nem is szabad. Szeptember elseje van, süt a nap, a levelek még a fákon, a gombás- rántotta illata felkúszik a szobámba, és igen, iskola van. Ezért hát felkelek és elgondolkodom, hogy mit is kell, felvegyek. Ünneplőt. Szerencsére volt annyi eszem, hogy elvittem tisztítóba, és tegnap visszakaptam. Fekete combközépig érő tapadós szoknya, hátul, hosszú cipzárral, fehér, csipkegalléros blúz. A frufrumat kissé feltupírozom és hátracsatolom, a többit pedig begöndörítem, még így is bőven a vállam alá ér. Vörös rúzst teszek fel, egy kis alapozót, csak a biztonság kedvéért, extra szempillaspirál, mert a szempilláim igencsak aprócskák különben. A szürkéskék szememet, pedig egy világoskék szemceruzával emelem ki. A szemhéjamra, most csak egy kis barnító kerül. Igrid Rich kész, hogy elkezdje a tanévet.

Lelibbenek a lépcsőn. Anyám, rózsaszín, bolyhos köntösben és felháborítóan rikító sapkában ténykedik a konyhában.

-        ’Reggelt. – köszönök, miközben elnyomok egy ásítást.

-        Szép, derűs, boldog első tanítási napot! – sipárogja anya, mintha tényleg ennyire jó lenne, hogy elkezdődött a suli. Őszintén én nem örülök neki. Én nem mondhatom, hogy: azért sajnálom, de találkozok legalább a barátaimmal, barátnőimmel. Mert nekem nincsenek. Talán nem vagyok elég szép a lánytársaságokba, vagy elég gazdag… Ahhoz meg hogy bekerülj egy fiútársaságba, ahhoz meg eléggé dekoratívan kell, kinézzél, ami a kapitóliumban, nem ritkaság, ám én úgy döntöttem nem! Nem fekszek be kés alá. Nem fogok plasztikai műtétekre járni. Látom mi az eredménye. Például itt van anyám. Szétplasztikáztatta magát, természetesen szeretem, mert az anyám, és nem zavar, hogy hogyan néz ki, de én nem tenném meg. Tanultam az esetéből.

-        Jól érzem, hogy gombás- rántotta a reggeli? – kérdezem a levegőbe szagolva.

-        Bizony, mindjárt hozom, ülj le! – mondja anya és már fut is a konyhába. – Izgulsz az első nap miatt, kincsem? – érdeklődik, miközben hangosan csörömpöl a tányérokkal.

-        Anya, nem most kezdem a gimit. Tudod, már tizedikes leszek.

-        Jó, de hát tudod – néz rám titokzatosan és leteszi elém a rántottámat. –Most hogy oda fog járni…

-        Ki? Mi van anya? – háborodok fel. Utálom, ha nem fejezi be a mondatokat, felkelti a kíváncsiságomat, pont, mint most.

-        Oda fog járni, Asha. – böki ki végül.

-        Az meg kicsoda? – kérdezem, mert nem tudom hirtelen hogy ez miért olyan nagy szám.

-         Asha Snow! Az elnök unokája! Megismerheted az elnök unokáját! – mondja anya és olyan hevesen gesztikulál, hogy félve közelebb húzom magamhoz a tányéromat.

-        Asha Snow… értem.

-        Ennyi? Értem?! Semmi visítozás, ugrálás? Az elnök unokája! – ismételi anya.

-        Igen. Az unokája. Szegényt bedugják egy gimnáziumba, ahol majd mindenki megbámulja, gorillák vigyáznak rá. Minek bámuljam én is? Kérjek, tőle autogramot vagy mit szeretnél? – kissé kiakadok. Sosem irigyeltem a híres embereket, de Snow elnök unokájára, erre az Ashára, egy kicsit minden lány irigy. Gyönyörű, gazdag, azt mondják, hogy okos is. De én nem akarok rá irigy lenni, ezért eljátszom, hogy nem érdekel. Kész. Úgyis sok barátja lesz. Én nem akarom, hogy én legyek egy újabb bámuló szempár. Nem állok be a sorba.

-        Dehogy akarom Drágám. Csak mégis. Különleges kislány ez az Asha higgy nekem.

-        Ja, különleges. – dörmögöm az orrom alatt. – Indulok.

-        De hát, meg se etted a reggelit. – csodálkozik anya.

-        Muszáj, most menjek, oda akarok érni időben.

-        Menj busszal, vagy metróval! És akkor meg tudod enni. – ajánlja anya.

-        Nem, most gyalog kell, menjek. Ki akarom szellőztetni a fejem. – mondom, felkapom a telitalpas pántos szandálom és a szinte üres táskámat, majd kimegyek a házból. Asha Snow… új taggal bővül a gimnáziumi közkedvelt lányok klubja.